Egy Tálib Hollandiában

Na, hát elnézést a hosszú hallgatásért, de mindenféle dolgom volt, viszont jó hír, hogy sok minden történt velem, tehát nem azért nem írtam, mert nincs mit, hanem mert hol nem volt időm, hol meg lusta voltam. Pótolom a történteket, de nem fog menni egyik napról a másikra, úgyhogy 3 bejegyzésre osztva próbálom meg utolérni magam.

 

Ebben a bejegyzésben Utrechtről láthattok képeket, mert ez volt az egyetlen dolog, amit fényképezőgéppel dokumentáltam ebben a periódusban.

 

Utrech utcáin

 

Ez, az első iromány, a szünet előtti hétről számol be. Ott hagytam abba a legutóbbi bejegyzést, hogy elkezdődött a Campaign Plan Project. Na most ez ugyanott tart, mint akkor tartott, sajnos hiába hívtam össze két csoporttalit is, a hollandok képtelenek eljönni, csak Tatiyana van ott amikor kellene… Nem tudom mi lesz így velünk, de mivel ezer más dolgom is akad, nem stresszelem magam ezzel.

 

Eljött a hétvége, amit legfőképpen tanulással töltöttünk, persze megint lementünk a piacra, de más nagyon nem történt ezen kívül. Sajnos nagyon sok volt a beadandó, hétfőre is maradt, kedden tudtunk csak egy kicsit fellélegezni.

 

Változatok biciklitárolásra

 

 

Továbbra is tart a vacsoracsata, de úgy érzem, hogy a lányok (Judit és Zsófi) gátat szabnak a kulináris művészetem fejlődésének azzal, hogy a mesterfokra fejlesztett hamburgert követelik rajtam minden este. Egyik nap viszont újra megpróbálkoztam a Nápolyi bosszú nevű olasz menüvel és most olyannyira jól sikerült, hogy osztatlan sikert aratott.

 

 

Szóval kedd estére áthívtunk néhány holland buddyt és magyaros estet adtunk nekik, Zsófi főzött pincepörköltet, ami fantasztikusra sikerült. Azt gondoltuk, csak nekünk fog ízleni, de nem lett igazunk, a hollandok többsége még repetázott is. Ismét volt egy vidám esténk, elég sok alkohollal, de másnap újra suli:(

 

Utrecht is tele van csatornákkal...

 

Megint kaptunk egy csomó feladatot, viszont a csütörtöki tanulmányi kirándulást, ami az ede-i önkormányzatnál lett volna délelőtt, lemondták, úgyhogy sokáig alhattunk. Délután egy Pons de Ridder nevű PR céghez mentünk, amit négy huszonéves fiatal visz és elég jól megélnek belőle a látottak alapján. Az a durva, hogy mindannyian a CHE-n végeztek és 2002-ben alapították meg a céget, ma pedig már a Zennheisernek is csinálnak PR tevékenységeket. Szerintem 2002-ben a hollandok előrébb tartottak ezen a területen, mármint telítettebb volt a reklámpiac, mint nálunk most, mégis meg tudtak csinálni egy sikeres PR ügynökséget. Ez reményt adhat nekünk is, habár otthon azért nagyon sok ismeretségre is szükség van, míg itt Hollandiában a kapcsolati tőke szót szinte nem is ismerik.

 

...és van aki sosem unja meg!

 

 

Pénteken ismét próbáltam egy Campaign plan project találkozót csinálni, de megint csak hárman gyűltünk össze. Ezzel eldőlt, hogy a szünetben az ég világon semmit nem fogunk ezzel haladni. Mondjuk nekem nem kell ez a tárgy otthonra a tantervem szerint, de azért nagyon zavar, mert tök jó az ötlet és szívesen dolgoznék rajta…

 

Kacsák libákkal:)

 

 

De nem szombaton dolgoztam rajta, ugyanis azt a napot tulajdonképpen végiglustálkodtuk. Csak enni másztunk ki az ágyból, de már az is lefárasztott minket. Viszont megjöttek az ING-s leveleink, szóval már csak a PIN kódra és a pénzre várunk. Vasárnapra elterveztük, hogy elmegyünk a mellettünk lévő erdőbe kirándulni, de sajnos egész nap zuhogott az eső, úgyhogy megint otthon ültünk. Azt találtuk ki, hogyha minden nap tanulunk egy kicsit, akkor nem az utolsó napokra hagyjuk az összes feladatot és akkor nem annyira fárasztó az egész. Sajnos ez a terv sosem mozdult el az elméleti síkról, viszont hétfőn elhatároztuk, hogy bejárjuk Utrechtet.

 

Szökőkút az egyetem kertjében

 

Utrecht a Randstad hozzánk legközelebb eső nagyvárosa, körülbelül 40 kilométerre van innen. Mivel az ország szívében helyezkedik el, szinte minden vasútvonal és autópálya keresztül megy rajta, így igazi közlekedési csomópont. Szerencsére ez a régi városrészen nem látszik, egy „Tour it yourself” weboldalról letöltöttem egy kis túrakalauzt meg egy térképet és bejártuk a várost.

 

Az első pár száz méter elég ijesztő volt, ugyanis a pályaudvar és az óváros között meghúzódik egy újépítésű plázanegyed, azonban ezt leküzdve igazi kis ékszerdobozra leltünk. Sajnos a délelőtt elég borús volt, de így ez csak a gyönyörű fotók készítésében hátráltatott minket.

 

 

Kevesen tudják, hogy Utrechtnek is van egy „függönyök nélküli” utcája, egy kis piroslámpás negyede, de amikor véletlenül odakeveredtünk, megértettük miért nem dicsekszik vele senki. Úgy esett a sztori, hogy a háztetők fölött megláttunk egy gyönyörű víztornyot és elsétáltunk odáig, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Azonban a kis sikátorok annyira ugyanolyanok, hogy visszafelé elvétettük az utat és ebben a bizonyos utcában kötöttünk ki. Nem mentegetőzésként mondom – mert ha tudtuk volna, hogy a legősibb mesterséget űzők utcájába keveredtünk akkor is végigmentünk volna – de semmi nem jelezte, hogy ez az utca más mint a többi (semmiféle neon felirat, reklám, piros lámpa, vagy bármi). Nyugodtan sétálgattunk, amikor egyszer csak egy fehérneműs negyvenes elkezdett integetni a mellettünk lévő ablakban. Mi úgy megijedtünk, hogy végigröhögtük az egész utcát, amit egy körülbelül 140 kilós afro-amerikai hölgyemény annyira nehezményezett, hogy mezítláb, fehérneműben kijött az utcára és hollandul ordibált utánunk. Mint utólag kiderült, valószínűleg az elsőként meglátott hölgy volt a legfiatalabb az egész kínálatból, nagyon gyenge volt a felhozatal, úgyhogy aki csak ezért jönne, annak inkább Amszterdamot ajánlanám.

 

A Dómtorony a bevásárlóutcák felől

 

Viszont a látnivalók kárpótoltak mindenért. Voltunk a Dómtoronynál, ahova végül nem mentünk fel, mert nagy volt a köd (tiszta időben viszont ellátni Amszterdamig is, úgyhogy biztos hogy oda még felmegyek), illetve végigjártuk a csatornákkal szaggatott óváros utcáit. Az egyetem kívülről nem egy nagy látványosság, viszont a kertje annál gyönyörűbb volt. Szerencsére délutánra a nap is kisütött, úgyhogy sikerült egy-két jobb fotót is készíteni. A régi városrész vásárlóutcáin keresztül jutottunk vissza a pályaudvarhoz, ahol Hollandia legnagyobb bevásárlóközpontja található. Másfél óra alatt igyekeztünk bejárni, de mivel csak az egyik üzlet akkora, mint a Westend, ez nem nagyon sikerült. Az árak egyébként elég húzósak, vagy azonosak az otthoniakkal, talán a C&A az, amit megéri megnézni, mert az árak otthoniak, de a cuccok sokkal jobbak. Voltunk egy másik boltban is, ami nagyon tetszett, az a neve, hogy Cool Cat (ez egy ruhabolthálózat), ha erre jártok, mindenképen nézzetek be, mert elég elvadult, de nagyon jópofa cuccok vannak, főleg a pólókra érdemes egy-két pillantást venni. Mi is elgondolkodtunk Balázzsal egy-két felsőn, de végül arra jutottunk, hogy egy keresztény felsőoktatási intézményben nem nagyon tolerálnák…

 

Hollandia legnagyobb egyeteme innen egész kicsinek látszik

 

 

Az egyik boltban viszont láttunk egy női felsőt, amire az volt írva: Shopping is my religion. Gondoltuk, hogy hazavisszük Lázár Imre tanár úrnak, mint a deszakralizált világ egyik lenyomatát, de az árcímke elvette a kedvünket.

 

 

Hétfő este jött egy emberke a UPC-től és beszerelte a netet és a TV-t. Könnyektől párás szemekkel néztük a folyamatot és alig tudtuk megszokni, hogy csak 20 métert kell gyalogolni, ha a 21. században akarjuk érezni magunkat. Így a Lidl elé sem kell többet lejárnom netezni. Apropó Lidl előtt netezés… Már nem tudom melyik nap, de egyik este odajött hozzánk egy fószer a kis „netezőterünkön” és megkérdezte, hogy nem vagyunk-e hackerek. Na most erre mit lehet válaszolni? Még ha hackerek lennénk is azt mondanánk, hogy nem vagyunk azok, de mindegy, a válasz megnyugtatta a pasit és mondta, hogy csak azért kérdezte, merthogy a lakók és főleg a zöldséges többször kihívták ránk a rendőröket, akik viszont mondták, hogy hogyha nem hackerkedünk, akkor nem illegális amit csinálunk. Hála Istennek mostmár otthonról is tudunk „hackerkedni” szóval nem kell lejárnunk többet a térre, mindenesetre azért másnap tisztáztam a félreértést a zöldségessel, aki nagyon örült, hogy személyesen is felkerestem.

 

 

Kedden nekiálltam takarítani a saját szobámat, hogy a szüleim azt lássák, hogy nem vagyok rendetlen. Hát, amikor este befejeztem a rendrakást, kicsit elvesztette a megszokott otthonosságot a kis birodalmam, de szerencsére nem sokat kellett várni az én kis Csilluskámra, aki hozzám hasonlóan szétdobálta az összes cuccát, így nem éreztem magam kellemetlenül. Szerdán érkeztek szüleim és az én kis Boszikám, úgyhogy ez a nap a várakozás jegyében telt, na meg persze a takarítás jegyében. Sajnos annyi időm sincs nagyon, hogy magamat visszaolvassam, de nem hiszem, hogy korábbi bejegyzéseimben említettem volna, szóval elmondom: sikerült megszereznem a housekeeper lakását a szüleimnek, mivel ő már elköltözött innen. Ger, merthogy így hívják, nagyon kedves rendes, viszont rengeteget szivarozik, így a lakása is beitta az iszonyatos dohányszagot. Három nap szellőztetés és levendulás füstölőzés után sem nagyon javult a helyzet, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát… Mindenesetre reggel kilenctől délután háromig az üres lakást takarítottam, de végül elkészült, pont mire megjöttek a látogatóim, de ezt már egy másik bejegyzésben mesélem el…

 

Egy kis darab Magyarország...

 

 

...az autó amerikai ne azt nézzétek, hanem a mozgássérült igazolványt a műszerfalon!

 

 

Üdv, nemsokára jön az új bejegyzés, ami négy nap tömör turistáskodás lenyomata lesz! Legyetek rosszak!

 

Én